Skip to content

Felépülünk – Dokumentumfilm öt kábítószerfüggő életéről

Öt felépülő kábítószerfüggő mesél az életéről, a függőséggel való küzdelméről gyermekkortól napjainkig. Tanulságos dokumentumfilm Józsa Péter főszereplésével.

Drogfüggőség kezelés, magán addiktológia

https://www.youtube.com/watch?v=S1F7_xeFRf4u0026t=1050s

Mindig másra vágytam, mindig előrébb akartam járni, mint ahol épp tartok

Jó képességű srác voltam, kitűnő tanuló az iskolában, jól sportoltam, élen jártam sok mindenben. Szüleim anyagilag rendben voltak, megvolt mindenem, amiről egy gyerek csak álmodhat, mégsem voltam boldog. Mindig másra vágytam, mindig előrébb akartam járni, mint ahol épp tartok. Felnéztem az idősebb korosztályra, a csibészebb fiúkra; közéjük akartam tartozni, és meg is tettem mindent, hogy közéjük tartozzam. Hat évesen már cigiztem velük, amilyen csínyeket meg lehetett csinálni, benne voltam. Nyilván otthon nem ezt mondtam, teljesen mást mutattam; kezdett kialakulni egy kettős élet bennem már egész fiatalon. (Péter)

Boldog gyerekkorom volt egy darabig

Két idősebb nővérem van, 8-9 évvel idősebbek nálam. Én voltam a  kis kedvenc. Nagy a családunk, úgyhogy szinte minden hétvégén volt valahol szülinap vagy főzés, szalonnasütés, kirándulás. Boldog gyerekkorom volt egy darabig. (…)
Hamar fel kellett nőnöm. Gyerek voltam, 13 éves, amikor meghalt az édesanyám. Ezután széthullott a családunk. A két nővérem másik városba elköltözött, ketten maradtunk apuval. Édesanyám volt az, aki a családot összefogta, ez megszűnt egyik napról a másikra. Nagy űr lett hirtelen. (Attila)

Azt láttam a szüleimtől, hogy nekik nagyon fontos, ki mit gondol róluk

Szerintem semmi említésre méltó nincsen a gyerekkoromban. Ami általános iskolából erős emlékkép, hogy mindig második voltam az osztályban, soha nem a legjobb valamiben, mindig a második vagy a harmadik. Volt valamifajta megfelelési kényszerem, hogy jobb legyek, de mindig valaki mögött kullogtam, és viszonyítgattam magam azokhoz, akik nálam jobbak valamiben. (…)
Azt láttam a szüleimtől, hogy nekik nagyon fontos, ki mit gondol róluk. Hogy mit mondanak a szomszédok, a munkatársak, a barátok, a nagymama, a nagypapa… Hogy mások mit szólnak valamihez – ez iszonyatosan fontos volt számukra. Ebből akartam kiszállni többek között, hogy fel tudjam vállalni magam. Nagyon hátráltató mindig azt nézni, hogy ki mit szól, megbotránkozik, kiakad… (Timi)

Szerintem az én szüleim is jól akarták csinálni, aztán úgy sikerült, ahogy

Kőbányán nőttem fel, melós családok laktak ott meg BM-esek. Hasonszőrűek. Rengeteg gyerek volt, a lépcsőházunkban is, minden családban legalább két gyerek. Apám festő-mázoló tapétázó volt, később fegyveres őr lett, anyukám a Zuglói Közért Vállalatnál dolgozott. Egyszerű emberek, sokat melóztak, mi meg nőttünk, mint a gomba. Kvázi ide-oda csavarogtam, kulcsos gyerek voltam, oda mentem, ahova akartam. Rengeteg hasonszőrű srác volt a téren, jó emlékeim vannak. Utólag derült ki, hogy ez az élet azért nem volt annyira normális. (…)
Például becsöngettem karácsonykor a haverokhoz, hogy jönnek-e játszani. Nem jönnek – mondták -, mert karácsony van! És akkor mi van? Az ünnep nálunk nem volt az igazi, volt, hogy fa sem volt. Édesapám ivott, problémás család volt a miénk. A szüleim el voltak foglalva a maguk problémáival. (…) Szerintem az én szüleim is jól akarták csinálni, aztán úgy sikerült, ahogy. (Gábor)

Nehéz megbíznom az emberekben. Félek a csalódástól

Nyomasztó volt a gyerekkorom. A legelső emlékem, amit érzésként fel tudok idézni, az a kiszolgáltatottság. Emlékszem, húsvétkor sírt az édesanyám, mert apa nem volt jelen az életében, egyedül érezte magát. Odamentem hozzá, megöleltem, adtam neki csokit, amit én kaptam, és vigasztaltam: ne sírj, itt vagyok. (…)
Hiányérzetem volt gyerekkoromban mindig mindennel kapcsolatban. Édesanyám túlszerető volt nagyjából három éves koromig, nagyon féltett mindentől. Aztán munkába kellett állnia; akkor úgy éreztem, hogy elhagyott engem. Hiányzott a törődés. (…) Azután, hogy ő munkába állt, állandóan máshol voltam, állandóan alkalmazkodnom kellett, és úgy próbáltam élni az életemet, hogy a legkisebb feszültséget, problémát okozzam azoknak, akiknél vagyok. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. (…) Gyűlöltem a szeretetet, mert azt jelentette, ha megszeretek valakit, abban csalódni fogok. Ezért nehéz megbíznom a mai napig emberekben. Félek a csalódástól. (Gábor)

Szolgáltatásaim

Függőség kezelések, drogprevenció, konzultációk árai

“Mindig vágytam a drogos életre, azokra az éjszakákra” – Józsa Péter története

“Éreztem, hogy a szervezetem nagyjából egy éven belül fel fogja adni a harcot, nem fogom tovább bírni” – mondja Péter, aki 16 év drogfüggőség, majd 13 hónap terápia után ma a Drogmisszióban dolgozva segíti hasonló sorsú embertársait. A Drogkutató Intézet  Drognapló sorozatában esettanulmányokat mutatunk be, amelyekben pszichológus beszélget drogfüggőkkel, rehabilitáción résztvevőkkel, valamint a szerhasználat által egyéb módon érintett személyekkel. Józsa Péter története.

Drogfüggőség kezelés, Elterelés, Addiktológia
Elterelés, függőség kezelés, drog, alkohol, addiktológia

Arra kérnélek, hogy elöljáróban mesélj pár szót magadról, amit te fontosnak gondolsz.

A bemutatkozásomat a jelennel kezdem, aztán fokozatosan visszamegyünk a múlt felé. Józsa Péter vagyok, 38 éves, Budapesten élek a feleségemmel és a 2 és fél éves kisfiammal. Szociális munkás vagyok, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán szereztem meg a diplomámat. Hat éve dolgozom a Drogmisszióban terápiás mentorként és itt is gyógyultam meg. 16 évig voltam drogfüggő. 2013 december 11-én jöttem a misszióba: az első terápiámat megszakítottam 5 hónap után, majd hazamentem, visszaestem és a második terápiámat fejeztem csak be. 13 hónapot voltam összesen terápián, így épültem fel, azóta pedig elég sokat foglalkozom az önismeretem fejlesztésével.

Heves megyéből származom, egy kis faluból, ahol egyedüli gyermekként nőttem fel. Nagyon szerető, dolgos családba születtem, ahol kívülről minden nagyon szép és jó volt, irigylésre méltó életem volt és az is lehetett volna végig. Hétéves önismereti utazásom során sokat kutattam és foglalkoztam azzal, hogy miért lettem szenvedélybeteg, miért nem tudtam megbirkózni a szembejövő problémákkal.

A családom többi része – tehát a szüleim testvéreinek a gyermekei – már 5-10 évvel idősebbek voltak nálam, a család baráti körében ugyanígy. Én voltam a legkisebb, ebből adódóan engem mindig hagytak nyerni a fociban, kártyában, sakkban. Nem tanultam meg veszíteni, hiszen a 10 évvel idősebbek mindig hagyták, hadd érjek elsőnek a célba. Akkor ez nem tűnt nagy dolognak, de sajnos valódi küzdelemben részt venni és veszíteni nem tanultam meg. Nagyon jól sportoltam ott a faluban, jól fociztam, jól kézilabdáztam, jól futottam. Megvoltak a fizikai adottságaim hozzá. Én ezzel meg is voltam elégedve, elsőként végeztem a versenyeken, mindenben jó voltam. Azt hittem, hogy ez a nagyvilágban is így van.

14 éves koromban elkerültem Szolnok mellé kollégiumba, ahol már nem volt velem a család, a barátok. Egyedül voltam a falumból. Akadtak már nálam jobb focisták, jobb kézilabdások, jobb futók: olyan pofonokat kaptam, amiket nem tapasztaltam meg eddigi életem során és ezekkel nem tudtam megküzdeni. Az egyetlen megküzdési stratégiám az volt, hogy beálltam az erősebb, vagányabb fiúk közé, mert velük szót tudtam érteni, hiszen így nőttem fel, idősebbek között. Nem csak a családi barátok, hanem a saját barátaim is 4 évvel idősebbek voltak, ezért a korosztályommal nem tanultam meg kommunikálni, együtt szórakozni, együtt élni.

Hogy kezdtél el drogozni?

Mivel bekerültem egy olyan körbe, ahol már jelen volt a marihuána, ezért nagyon gyorsan rá is kaptam. Napi szintű használóvá váltam azonnal, ahogy megkóstoltam. Tetszett, úgy éreztem, hogy vagányok voltunk tőle. Az iskolában mi voltunk a menők. Elkezdtük árulni, pénzünk is volt belőle. Életemben először azt éreztem, hogy a szülői burok kipukkadt és nekem most már mindent szabad, végre nem vagyok bekorlátozva.

Eltelt így egy-két év, de aztán nagyon kíváncsi lettem a szintetikus drogokra. A barátaimmal elkezdtünk a diszkóban speedet és extasyt használni. Úgy néztek ki a napjaim, hogy hétköznap a kollégiumban ittunk és füveztünk, pénteken és szombaton meg speedeztünk a diszkóban, vasárnap egy kicsit pihentünk, aztán vissza a kollégiumba. Nagyon csúnyán leamortizáltam magamat: 60-62 kilogramm voltam, 40-nel kevesebb, mint most, pedig nem vagyok egy nagydarab gyerek. Az értékrendem teljesen átalakult. Amilyen társaságban voltam éppen, próbáltam közéjük tartozni. Ezt a hovatartozás-érzést nagyon erősen kerestem. Mindig éreztem, hogy nem tartozom igazán oda, mégis megpróbáltam meggyőzni önmagam, megküzdeni önmagammal és már csak „azért is” oda tartozni. A balhék után mindig nagyon-nagyon sokáig mart a lelkiismeretfurdalás, amire még többet kellett anyagozni. Szóval beanyagoztunk, megvolt a balhé, utána lelkiismeret furdalás, utána megint anyag, megint balhé és hát ez egy ilyen körforgássá alakult. Voltak közben nagy szerelmek, 6-7 hónapig tudtam magam tartani kábítószer nélkül, de aztán mindig visszavágytam. Mindig vágytam a drogos életre, azokra az éjszakákra. Bármennyire is szerettem a lányt, inkább megszakítottam vele a kapcsolatot, vagy úgy alakítottam, hogy ő mondja ki azt, hogy szakítsunk mert nem bírja tovább és akkor mentem vissza „az éjszakába”.

Persze közben kipróbáltunk mindent, korongot, bélyeget, volt egy hosszabb kokainos időszak, bejöttek a designer drogok. Azt fogyasztottam, ami éppen sláger volt, meg ahogy a pénztárca engedte, vagy amit a környezet aktuálisan lehetővé tett. Nekem teljesen mindegy volt, hogy milyen cucc, csak el tudjam szívni, vagy fel tudjam szívni. Igazából ott törtem meg nagyon, hogy (egész jól ment a kis vállalkozásom és olyankor folyt a kokain) több millió forintot elkokóztam egy év alatt.

Mi történt veled ezután?

Lecsövesedtem. Pénz nélkül laktam egy kis házikóban, ami drogtanya volt egyébként. Akkor jött be az első designer drog, amit „Katinak” becéztek – ez mefedron származék – és akkor arra váltottam. Egyrészt olcsóbb volt, mint a kokain, másrészt sokkal jobb érzést adott. Valami újat. Rendszerességgel ment az, hogy 6-8 napokat egyhuzamban szétnarkóztam magam a kis társaságommal, aztán pedig 4-5 napig depressziós állapotban feküdtem otthon. A redőny résnyire leengedve, hogy ki tudjak kukkolni, mert paranoid képzeteim voltak: biztosan „jönnek a kommandósok”, vagy a „rendőrök figyelnek”, a „rendőrkutya járkál az ablakom alatt”. Amikor már annyira le voltam fogyva, hogy a szervezetem nem tudott több zsírszövetet elégetni, akkor már éreztem, hogy égnek az izmaim, fájnak a csontjaim. Éreztem, hogy a szervezetem nagyjából egy éven belül fel fogja adni a harcot, nem fogom tovább bírni. Enni nem voltam képes, csak szívtam vagy ittam folyamatosan.

A történet szövését kicsit megszakítva: említetted, hogy milyen családi háttérrel rendelkezel és hogy milyen szereket használtál… Mi volt az, amit kerestél ezekben a szerekben? Mit adtak neked?

Nagyon gátlásos gyerek voltam, mindig mindenkinek meg akartam felelni. Igazából nagyon féltem a hibázástól, talán még most is. A kábítószer teljesen feloldotta ezeket a gátlásokat bennem. Talán ez volt az, ami nagyon megfogott. Meg az, hogy megnöveli mesterségesen az agyban a dopamin-szintet, így olyan szeretet – flasht adtak a cuccok, amit józanul nem tud elérni az ember. Nem létezik az a szint, ahová a kábítószer föl tudott vinni, ezért kellet a mesterséges stimuláló anyag. Kerestük ezt a szintet. Fontos különválasztani, hogy voltak a régi kábítószerek, meg most a designerek: teljesen más a kettő. Most azért szívják a gyerekek, hogy teljesen kiüssék magukat és ne legyenek jelen a világban, mi meg azért szívtuk akkor, mert a boldogság érzését kerestük. A hovatartozás – hogy megyünk az anyagért, beszerezzük együtt – is számított. Nehéz erre válaszolni, hogy mit is kerestem, de, szerintem a gátlások feloldása volt nekem a fő szempont, meg a hovatartozás-érzés.

Akikkel eddig beszéltem, interjút készítettem, náluk azt láttam, hogy a szeretet nem – léte volt leginkább a központban fiatalkorukban, vagy gyermekként. Ugye azt mondtad, hogy nálatok ez kicsit máshogy volt, mert az édesanyád inkább „túlszeretett” és túlságosan is gondoskodni akart volna.

Igen. Ezt valahogy úgy fogalmaztam meg egyszer, hogy a személyiségfejlődésem fokozatait nem reagálták le megfelelően. Nem volt a két szülő összhangban. Apu lett volna a következetesebb szülő, aki kicsit keményebben fog: „márpedig nem hagyod abba a sportot, elmégy, megcsinálod, viseld a következményeit”, de anyukám annyira szeretetett, hogy ha én egy mondatot beszúrtam, ő ahhoz alkalmazkodott. Nagyon fontos, hogy a két szülő összhangban legyen: ha az egyik azt mondja, hogy „nem”, akkor mondja a másik is azt. Ez nem volt meg.

Mindketten nagyon szeretnek a mai napig és nagyon jó a viszonyunk, de én azt szoktam mondani, hogy kétféle drogos van. Az egyiket nagyon nem szerették, a másikat meg nagyon szerették. Amikor a klienseimmel elkezdünk beszélgetni, akkor már az első interjún ez körvonalazódik. Általában az apuka nem tudja kifejezni az érzéseit, a gyerek pedig vágyik az apa dicsérő szavaira, vágyik arra, hogy azt mondja neki, hogy: „fiam, büszke vagyok rád”. Van olyan kliensünk, akit ütött-vágott az apja – az anyukáját és a testvéreit is – és 30 évesen még mindig arra vágyik, hogy hátha egyszer az apukája megdicséri. Ennyire fontos ez a vérségi kötelék.

Nekem hál’ Istennek két nagyszerű ember adatott meg szülőnek, nem hibáztatom egyiküket sem. Muszáj volt az okot megfejtenem, hogy miért lettem az, aki. Egyébként ez feszített volna. Általában azt tapasztalom a klienseknél csak az egyik szülő szerette, vagy egyikük sem. Nem is az, hogy nem szeretik, hanem nem tudják kimutatni a szeretetüket. Vagy nem hagyják a gyereket hibázni és nincs következetesség a nevelésben. Persze, egyszerű erre így rájönni, ennyi tapasztalattal, de szülőként azért ez egy nagyon nehéz feladat. A fiunk még csak két és fél éves, de ahogy elterveztük a nejemmel, hogy mi milyen szülők leszünk, hát nem minden úgy alakul. Nem olyan a kissrác, ami a könyvekben le van írva, úgyhogy nagyon nehéz a helyes úton megmaradni. Most már, 2020-ban rengeteg pszichológiai írás, blog létezik, meg a fejlődéslélektan, tehát az emberek sokkal tájékozottabbak, mint 1980-ban, Heves megyében. Ennyi előnnyel indulunk.

Van ez a szélsőség, amit említettél, hogy vagy nagyon szerettek a szülők, vagy nem. Mi az a közös pont, ami a függőség felé tereli az egyént? Mert első ránézésre nagyon különbözőnek tűnik ez a két kiindulási alap.

Mind a kettő ki akar törni, mind a kettő keresi a csoporthoz való tartozást – ahogy az tinédzserkorban természetes – és nyilván van benne genetika is, mert sok olyan embert ismerek, aki nem lett függő, holott például alkoholista volt az apja, vagy nagyon-nagyon szerették. Ez egy nagyon összetett dolog. Én így tudtam talpon maradni, így tudtam megküzdeni a dolgokkal, hogy nem is én tettem, hanem a társaságom, akik közé tartoztam. Meg hogy egyik szélsőség sincs megértve. Azt érzik gyermekkorban, hogy nem úgy kezelik őket, ahogy azt elvárnák. Az egyik azt érzi, hogy „miért nem szeretnek, dicsérnek engem”, a másik meg azt, hogy „hagyjatok már békén egy kicsit, hadd próbáljam meg én”. Ahogy mindennap hallgatjuk a történeteket, abból kirajzolódik, hogy rengeteg párhuzam van az életünkben. Két drogos életében biztos, hogy 4-5 olyan szituáció van, ami szinte ugyanúgy történt. Mindegy, hogy honnan jöttek. Őszintén szólva még nem tették fel nekem ezt a kérdést, el fogok még gondolkozni rajta.

Mi volt az, ami elindított a leszokáshoz vezető úton?

Igen, szóval ott jártunk, hogy éreztem, hogy a szervezetem nagyjából egy éven belül fel fogja adni a harcot, nem fogom tovább bírni. Enni nem voltam képes, csak szívtam vagy ittam folyamatosan. Ebben az állapotban ültünk többen kint egy tóparton, már három napja ébren voltunk. Jól teleszívtuk magunkat speeddel, meg mindenféle cuccal, füvezgettünk, iszogattunk meg kártyáztunk és akkor ott volt egy idős bácsi a mögöttünk lévő kukoricaföldön, tördelte a kukoricát. Nekünk már akkor teljesen mindegy volt, hogy ki lát minket és ki nem. Akkor már rég nem titkoltam, hogy narkós vagyok. Ez a bácsi odajött hozzánk és lerakott egy kis füzetet elénk az asztalra. Mondott valami olyasmit, hogy: „remélem, minél előbb megtaláljátok a Jóistent” és aztán el is ment.  Megdöbbentem. Egyedül én lapoztam bele ebbe a füzetbe. Nem tudom megmondani, hogy melyik felekezetnek volt ez a füzete. A lényeg, hogy egy képekkel illusztrált kis füzet volt, a főszereplő srác még hasonlított is rám: vékony volt, tüskés hajú, sok pénzzel, sok haverral, sok csajjal, jó kocsikkal… aztán meghal és egy angyal végigviszi az életén. Megmutatja neki egészen a születésétől, hogy hogyan is élt ő és megmutatja neki a valóságot, hogy hány embert megbántott, hogy tönkretette maga körül a családját, a barátait, önmagát pusztította, mennyi mindenkit becsapott. Egyszóval mekkora egy tróger senkiházi volt. A végén, az a pár ember, aki ott volt a temetésén, összesúg, hogy „igen, ez várható volt, meg is érdemelte”. Aztán az angyal fogja őt a végén, bedobja a pokolba és ott ég el. Nagyon érdekes volt az egész. Akkor tudtam, 100%-ig éreztem, hogy a Jóisten itt ad nekem egy utolsó esélyt: odaküld valakit egy olyan füzettel, amiben képek vannak – mert tudja, hogy nem nagyon szeretek olvasni, nehogy ne olvassam végig – és választás elé állít. Vagy leállok és megváltozok, vagy meg fogok halni. Ebben nem csak akkor voltam biztos, hanem most is. Nem tudom ezt az érzést leírni. Egyszerűen éreztem, hogy ez egy jel volt.

Akkor felálltam, közöltem a többiekkel, hogy elvonóra megyek. Kinevetett mindenki. Hazamentem, jól bevásároltam cuccból, hogy legyen még energiám a neten szörfözni és akkor elkezdtem keresgélni. Azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy rehabilitációs otthon, nekem csak az volt a fejemben, hogy zárt osztályon van az elvonó, rácsos ágyakkal. Mindegy volt, csak minél előbb vegyenek fel valahová. A neten böngészve rátaláltam a ráckeresztúri református egyház drogterápiás otthonára. Felhívtam őket, elmondták, hogy hogyan lehet jelentkezni.

Igazából egy barátom barátja dolgozott az érdi előgondozó irodában, hozzá mentem el és vele volt az első interjúm. Ahogy beszélgettünk, egyből éreztem rajta, hogy ő nem csak látja, hanem tudja is azt, hogy én mennyire a padlón vagyok lelkileg, hiszen ő is drogos volt és ő is így szabadult a drog fogságából Ráckeresztúron. Láttam rajta, hogy ő egyben van, rendben van lelkileg és én úgy akartam magam érezni, mint ő. Mondtam neki, hogy oké, gondozzon elő, bejövök ide egy évre és le fogok állni.

Ez így is történt. 2 hónapot kellett várnom, hosszú volt a várólista. Ez alatt a 2 hónap alatt amennyire csak lehetett, leamortizáltam magamat. Aztán 2013 december elején jött a telefon, hogy hétfőn költözhetek. Ez meg is történt, azon a napon kezdődött el az életemben a változás.

függőség, magán elterelés, drog, alkohol probléma

Hogyan lettél te is segítő?

Azt hiszem 2014-ben, amikor a második terápiámon voltam, akkor az egyik mentori beszélgetés alatt feljött az, hogy tervezzük meg a terápia utáni időszakot, egy évet, ötöt, tizet, hogy mégis mit fogok csinálni? Az ki volt zárva, hogy hazamenjek. Megpróbáltam, nem jött össze. Tudtam, hogy visszaesek a régi környezetemben, úgyhogy ki kellett találni valami újat. Jött akkor is egy sugallat, hogy felépült drogosként én is bele tudnék érezni az aktív szerhasználók lelki világába. Szóval legyek segítő és dolgozzak a rehabon.

Ez akkor még megfoghatatlan, nagyon távoli és szinte elképzelhetetlen terv volt, de eldöntöttem, hogy ezt fogom csinálni, ezzel fogok foglalkozni. Kinéztünk a mentorommal egy pedagógiai és családsegítő munkatárs tanfolyamot, amit el is kezdtem a rehabon, utána megcsináltam egy szociális szakdolgozó tanfolyamot. A rehab után leraktam az emeltszintű érettségit, mert az kellett a főiskolára. 2015 novemberében egy véletlen folytán pont lett egy üresedés a rehabon: a munkakoordinátorunk munkahelyet váltott és én jelentkeztem a helyére. Fel is vettek, 2015 december 1-jén jöttem ide dolgozni. 2016-ban megkaptam az első mentoráltamat, gyakorlásképpen. Egész jól ment, éreztem vele a munkát, az ő visszajelzései alapján is jól tudtunk együtt dolgozni. Kedvet kaptam hozzá és 2017 elejétől megint volt egy üresedés, mert az egyik munkatársunk külföldre költözött. Megpályáztam a helyét és elnyertem az állást. Egy álmom teljesült ezzel. Főállásban ezt csinálom, ezen kívül vállalkozóként, másodállásban szintén szenvedélybetegekkel foglalkozom Budapesten. https://addiktologiaitanacsado.hu/ Ha nem itt vagyok a rehabon, akkor a másik munkahelyemen csinálom szinte ugyanezt. Az életemben ez most egy jó nagy szeletet tesz ki, mellette ott van a család és a tanulmányok, szóval nem unatkozom.

Több helyen is nagyon bevonódtam ebbe a történetbe. Mintha az rajzolódna ki előttem, hogy jól alakultak a dolgaid. Jól értem?

Hát nézd, amikor terápián vagyunk – főleg magamról beszélek, de ugyanezt szokta érezni a többi srác is -, mindig azt gondoljuk, hogy lerakjuk a cuccot és minden „happy” lesz. Minden pozitív irányba fog megváltozni és nincs más dolgunk, csak valahogy lerakni a cuccot. Igazából a terápia utáni 1 évben szembesül azzal az ember, amikor már kint van élesben a nagyvilágban, hogy valójában itt jutunk el a nullára, merthogy egy normális ember nem cuccozik.

Tehát ezt elérjük, de akkor hogyan tovább? Ugyanazokkal a problémákkal küzdünk meg, mint a – én csak úgy hívom őket, hogy – „normie” emberek, akik nem cuccoznak. Bár, szerintem, ha Magyarországot nézem, az emberek 80-85%-ának szüksége lenne valami pszichológusi / szociális munkás vagy mentálhigiénés – lelkigondozói segítségre, mert sokan sérültek. Mi legalább ezt tudjuk magunkról és tudunk ezzel dolgozni, ennyi előnnyel indulunk.

Jól megy az életem és amit annak idején megterveztem a 10 éves tervemmel, az mind alakul. Ettől függetlenül megvannak a mindennapi problémák, csak most már van megküzdési stratégiám, így szembe merek nézni ezekkel. Nyilván vannak jobb és rosszabb időszakok is az életben, ez a normális.

Jól értettem, hogy azt mondtad, hét év önismeret áll mögötted?

2013 december 11-én jöttem a rehabra. Az itteni terápia egy önismereti utazás, eljutunk valameddig. Terápia után van az utógondozás és mivel szociális munkát tanulok, a főiskolán nagyon sok az önismereti óra, tréning, plusz a munkahelyemen is minden évben van legalább egy továbbképzés, meg a szupervízió és mivel emberekkel foglalkozunk, a munka közben magunk is fejlődünk. Sokszor tükröz vissza a kliens számunkra olyan működést, amin változtatni kell, akkor jövünk rá közben olyan párhuzamokra, ami a mi életünket is érinti. Én azt gondolom, hogy egy 7 éves önismereti úton járok valahol, aminek még közel sincs vége.

Mit jelent ez a terápia, amit eddig többen is említettek? Hogy néz ki?

Megpróbálom összefoglalni röviden. A kanadai Portage – modellt emeltük át a ráckeresztúri terápiába. Ez egy nagyon strukturált program: 6:30-kor van ébresztő, 6:50-től kávé, 7:00-kor reggeli torna és egészen este 10:30-ig be van osztva a klienseknek minden perce, ahogyan nekünk, segítőknek is.

Megpróbáljuk az életet letükrözni kicsiben. Felkelünk reggel, megkávézunk. Van egy reggeli találkozó, ahol a múlt feltárásával foglalkozunk: elhozunk az életünkből különböző részeket és azokat bedobjuk a közösségnek, hogy együtt tudjuk hordozni ezeket a terheket. A közösség tagjai esetleg reflektálnak rá, hogy „jé, velem is hasonló történt” és innentől kezdve 2-3 srác már meg tudja beszélni, fel tudja dolgozni ezeket a mentorával. Délelőtt van pár óra fizikai munka is a házon belül: most éppen faleveleket gereblyéznek a srácok, ezeket hordják a komposztálóra; van, aki festi a közösségi teret; van, aki a konyhán dolgozik. Megebédelünk és ebéd után van egy úgynevezett „szauna csoport”.

Ez egy visszajelző csoport, minden nap visszajelez a közösség az egyik kiválasztott tagnak. Ez azért hasznos, mert a saját működésünket teljesen másnak látjuk, mint ahogy a külvilág azt érzékeli és igazából egy tükröt tartanak elénk. Amikor már 15-en ugyanazt mondják, hogy ez meg ez a működés zavarja őket, akkor ott van valami. Így tudják a kliensek hónapról hónapra felmérni azt, hogy milyen mértékű változást értek el és így tudnak mindig a kívánt irányban maradni. Tehát a közösség „lökdösi” őket kicsit jobbról – balról, a munkatársak is és megpróbáljuk a helyes felépülés útján tartani őket.

A visszajelző csoportot követően minden délután tartunk csoportot. Különböző kompetenciákat tanítunk és ezeket erősítjük a srácokban: önismereti tréningek, élménypedagógiai csoportok, párkapcsolati csoportok. Rengetegféle csoportot tartunk nekik, nagyon szeretik ezeket. Aztán ha van egy kis szabadidő vacsoráig, akkor főként a testmozgás van a főszerepben, pl. lehet focizni, röplabdázni, lábteniszezni, edzeni. Mindenhez van pályánk, van edzőtermünk, tehát a megfelelő környezet biztosítva van ehhez számukra.

Aztán megvacsorázunk és jön a nap egyik legfontosabb része, az esti találkozó. Ez úgy néz ki, hogy a kápolnában körbe ülünk – minden csoporton körben ülünk és soha nem fordítunk hátat a másiknak, ez egy nagyon fontos pszichológiai elem a terápiában – és ezen az esti találkozón van egy érzéstáblánk, amin van nagyjából százféle érzés, pozitív is, negatív is. Ennek segítségével elmeséljük, hogy milyen napunk volt, egy pár mondatban. Egyrészről nagyon fontos, hogy az érzéseinket felismerjük és ki tudjuk azokat fejezni, másrészről azt szoktam mondani a srácoknak, hogy az fontos lesz majd a párkapcsolatban, a házasságban is, hogy, amikor megkérdezi este az asszony, hogy „milyen napod volt”, akkor ne azt mondd, hogy „jó” vagy „rossz”, hanem tudd azt mondani, hogy például „érzékenyen érintett az, amikor XY-nal találkoztam”, vagy „fásult voltam”, tehát hogy kicsit választékosabban tudjuk magunkat kifejezni. Utána van egy közös cigitöltés, majd fél 11 – ig szabadidő, majd lámpaoltás, csendes pihenő.

A kanadai Portage-modell Vámos Péter nevéhez fűződik, aki az ’50-es években ment ki Kanadába. A Vietnámból hazatért, opiát-függő amerikai katonáknak kellett egy programot kitalálni, de az anonim alkoholisták számára kitalált programmal egyszerűen nem fértek össze, kábítószeresekre nézve ez nem működött. Ez a modell egy hierarchikus rendszerre épül. Vannak náluk próbaidősök, első, második és harmadik fázisos lakók. El kell telnie bizonyos időnek és szintfelmérő vizsgákat kell tenni ahhoz, hogy valaki feljebb jusson a fázisokban. A szintekkel együtt nő a felelősség, ez is hierarchikusan van felépítve, pl. egy első fázisos megteríti az asztalokat, míg mondjuk egy „idősebb” lakó a cigarettát osztja. Az „idős” lakó már nem él vissza azzal, hogy ő felel a cigikért, míg a „fiatal” lakó még ellop pár szálat. A második fázistól meg nem önmagukkal foglalkoznak és csak magukért felelnek, hanem patronálják a fiatal lakókat, segítve ezzel az ottlétüket.

Egyéni és csoport terápia

Ebből azt hallom, ki, hogy nagyon fontos elem nálatok a struktúra és az, hogy valamilyen meghatározott cél kerüljön kialakításra.

Így van. A közösségi terápia folyamatosan zajlik, de van egyéni terápia is. Minden kliensnek van egy saját mentora, akivel hetente leülnek egy erre külön fenntartott helyiségben és egy órát beszélgetnek. Ez nagyon fontos. Rengeteg olyan szituáció előkerül a múltból – traumák, sérelmek – amiket még nem áll készen elmondani a közösségnek, vagy nem tudja, hogy milyen módon tegye meg, hogyan dolgozza fel ezeket. Lényeges, hogy meg tudják tervezni velünk azt, hogy egyáltalán mennyi időre van szükségük a terápiában és hogy a terápia utáni időszakot fel tudjuk építeni együtt. Ez mindenkinél más. Valakinek elég 8 hónap és mehet vissza az életbe, valakinek kell egy év – 14 hónap, plusz még egy két év utógondozás, támogatott lakhatás, mert éppen erre van szüksége. Ami még nagyon fontos, hogy az előgondozó irodáink, amik az ország több pontján megtalálhatók, azok egyben utógondozó irodák, és Félutas támogatott lakhatást biztosítanak. Budapesten, Székesfehérváron, Dunaújvárosban fillérekért lakhat több társával együtt az illető és minden héten járhat utógondozó csoportra, egy gyülekezetbe, sportolni… Tehát bármi gondja van, még mindig ott van egy megtartó közösség és egy szakemberi gárda mellette. Egyrészt ezért fontos az utógondozó hálózatunk, másrészt meg azért, mert többféle környezetből jönnek a srácok. Vannak a tanult, gazdag családok gyermekei, de van, aki az utcáról jön és nincs senkije. Többüknek vannak tartozásaik, ilyen-olyan büntetések. 2 évig ott maradhatnak a Félutasba és letudhatják ezeket a tartozásokat, befejezhetik a nyolc általánost, vagy leérettségizhetnek, szerezhetnek egy szakmát és amikor már tiszta lappal tudnak indulni és van a kezükben valami, akkor onnan már tudnak egyet előre lépni. Tudnak gyűjteni albérletre.

Mindenki maga döntheti el, hogy meddig szeretne nálatok lenni terápián, vagy van ennek valamiféle határideje? Hogy működik ez?

Ha valaki bejön, akkor egy hónapig próbaidőn van, ez alatt az idő alatt ő is meglátja és mi is meglátjuk, hogy tudunk-e együtt dolgozni, ezután még 3 hónap az első fázis. Ez egy alapozó fázis, melynek során be tudnak illeszkedni, sokféle kompetenciát át tudunk nekik adni, fel tudják tárni a múltjukat. Ami változhat, az a második-harmadik fázisnak a hossza, melyet a mentorukkal együtt döntenek el általában. Egy évet ajánlunk mindenkinek, egy évre van a programunk szabva, de 8 hónaptól kezdve másfél év is lehet akár. Nyilván vannak visszatérőink, akik a terápiát megszakították, vagy elvégezték, de visszaestek és másodjára-harmadjára kerülnek be… nekik egy rövidebb első fázist kínálunk, hiszen a múltjuk már egyszer fel lett dolgozva. A két terápia közötti időszakkal foglalkozunk ilyenkor és nekik elég szokott lenni 5-6 hónap is. Kell az idő. Mondjuk van egy 30 éves srác, aki bejön, 30 év alatt egy olyan program íródott az agyába, hogy „ha jön velem szembe valami nehézség, fogok egy jointot, vagy felszívok egy csíkot”, vagyis abnormálisan reagál ezekre a problémás helyzetekre. Ezt a 30 éves programot át kell írni. Ez olyan, minthogy nekem már tört el a jobb kezem és jobb kezes is vagyok: ekkor jöttem rá, hogy mennyi mindent csinálunk rutinból, reflexből, amire már oda sem figyelünk. A cselekedeink 80-90%-át így folytatjuk, így hát nagyon nehéz átírni a programot. Nekem 3 hónapig volt gipszben a kezem, annyi idő után sem tudtam ellátni a dolgaimat, ugyanakkor kezdtem megszokni ezt az állapotot. Így működik az agyunk is. Kell ez az egy év és az utána lévő egy-két év utógondozás. Az már egy megfelelő alap ahhoz, hogy valaki talpon tudjon maradni. Azt szokták mondani a régi drogosok, az „öreg motorosok”, hogy 4-8 év, mire stabillá válik az ember. Ez valóban így van.

Utolsó kérdésként: mi az, amit tanácsolnál hasonló problémákkal küzdő személyeknek, akik kint vannak a nagyvilágban?

Azt, hogy mindenki üljön le, fogjon egy papírt és egy tollat és írja le azt, hogy hol szeretne lenni 5 év múlva, mi az, amit el szeretne érni. Ha ott szerepel a papíron, hogy családot, gyereket, nyugalmat, munkahelyet, iskolát szeretne, tehát bármi olyan célt, ami hozzátartozik a normális élethez, akkor a papír másik felére írja le, hogy most hol tart ezen az úton. Amennyiben nem ezen az úton van, akkor kérjen segítséget. Nagyon sok helyen meg lehet ezt tenni az országban, nem kell mindenkinek rehabra vonulni, bentlakásos otthont vállalni. Sokszor mondják nekem, hogy „de én nem vagyok akkora drogos, mint a többi”. Szerintem nincs „kis drogos” vagy „nagy drogos”, ha problémái vannak az illetőnek, amik lelki traumákból erednek, akkor mindenképp segítség egy bentlakásos otthon. Megtalálják a Válaszút Misszió telefonszámát, vagy a dunaújvárosi drogambulancia számát és ott útbaigazítanak mindenkit. Ha egyedül nem megy, akkor ne szégyelljünk segítséget kérni. Legyünk bátrak.

Ebből azt hallom, ki, hogy nagyon fontos elem nálatok a struktúra és az, hogy valamilyen meghatározott cél kerüljön kialakításra.

Így van. A közösségi terápia folyamatosan zajlik, de van egyéni terápia is. Minden kliensnek van egy saját mentora, akivel hetente leülnek egy erre külön fenntartott helyiségben és egy órát beszélgetnek. Ez nagyon fontos. Rengeteg olyan szituáció előkerül a múltból – traumák, sérelmek – amiket még nem áll készen elmondani a közösségnek, vagy nem tudja, hogy milyen módon tegye meg, hogyan dolgozza fel ezeket. Lényeges, hogy meg tudják tervezni velünk azt, hogy egyáltalán mennyi időre van szükségük a terápiában és hogy a terápia utáni időszakot fel tudjuk építeni együtt. Ez mindenkinél más. Valakinek elég 8 hónap és mehet vissza az életbe, valakinek kell egy év – 14 hónap, plusz még egy két év utógondozás, támogatott lakhatás, mert éppen erre van szüksége. Ami még nagyon fontos, hogy az előgondozó irodáink, amik az ország több pontján megtalálhatók, azok egyben utógondozó irodák, és Félutas támogatott lakhatást biztosítanak. Budapesten, Székesfehérváron, Dunaújvárosban fillérekért lakhat több társával együtt az illető és minden héten járhat utógondozó csoportra, egy gyülekezetbe, sportolni… Tehát bármi gondja van, még mindig ott van egy megtartó közösség és egy szakemberi gárda mellette. Egyrészt ezért fontos az utógondozó hálózatunk, másrészt meg azért, mert többféle környezetből jönnek a srácok. Vannak a tanult, gazdag családok gyermekei, de van, aki az utcáról jön és nincs senkije. Többüknek vannak tartozásaik, ilyen-olyan büntetések. 2 évig ott maradhatnak a Félutasba és letudhatják ezeket a tartozásokat, befejezhetik a nyolc általánost, vagy leérettségizhetnek, szerezhetnek egy szakmát és amikor már tiszta lappal tudnak indulni és van a kezükben valami, akkor onnan már tudnak egyet előre lépni. Tudnak gyűjteni albérletre.

Mindenki maga döntheti el, hogy meddig szeretne nálatok lenni terápián, vagy van ennek valamiféle határideje? Hogy működik ez?

Ha valaki bejön, akkor egy hónapig próbaidőn van, ez alatt az idő alatt ő is meglátja és mi is meglátjuk, hogy tudunk-e együtt dolgozni, ezután még 3 hónap az első fázis. Ez egy alapozó fázis, melynek során be tudnak illeszkedni, sokféle kompetenciát át tudunk nekik adni, fel tudják tárni a múltjukat. Ami változhat, az a második-harmadik fázisnak a hossza, melyet a mentorukkal együtt döntenek el általában. Egy évet ajánlunk mindenkinek, egy évre van a programunk szabva, de 8 hónaptól kezdve másfél év is lehet akár. Nyilván vannak visszatérőink, akik a terápiát megszakították, vagy elvégezték, de visszaestek és másodjára-harmadjára kerülnek be… nekik egy rövidebb első fázist kínálunk, hiszen a múltjuk már egyszer fel lett dolgozva. A két terápia közötti időszakkal foglalkozunk ilyenkor és nekik elég szokott lenni 5-6 hónap is. Kell az idő. Mondjuk van egy 30 éves srác, aki bejön, 30 év alatt egy olyan program íródott az agyába, hogy „ha jön velem szembe valami nehézség, fogok egy jointot, vagy felszívok egy csíkot”, vagyis abnormálisan reagál ezekre a problémás helyzetekre. Ezt a 30 éves programot át kell írni. Ez olyan, minthogy nekem már tört el a jobb kezem és jobb kezes is vagyok: ekkor jöttem rá, hogy mennyi mindent csinálunk rutinból, reflexből, amire már oda sem figyelünk. A cselekedeink 80-90%-át így folytatjuk, így hát nagyon nehéz átírni a programot. Nekem 3 hónapig volt gipszben a kezem, annyi idő után sem tudtam ellátni a dolgaimat, ugyanakkor kezdtem megszokni ezt az állapotot. Így működik az agyunk is. Kell ez az egy év és az utána lévő egy-két év utógondozás. Az már egy megfelelő alap ahhoz, hogy valaki talpon tudjon maradni. Azt szokták mondani a régi drogosok, az „öreg motorosok”, hogy 4-8 év, mire stabillá válik az ember. Ez valóban így van.

Utolsó kérdésként: mi az, amit tanácsolnál hasonló problémákkal küzdő személyeknek, akik kint vannak a nagyvilágban?

Azt, hogy mindenki üljön le, fogjon egy papírt és egy tollat és írja le azt, hogy hol szeretne lenni 5 év múlva, mi az, amit el szeretne érni. Ha ott szerepel a papíron, hogy családot, gyereket, nyugalmat, munkahelyet, iskolát szeretne, tehát bármi olyan célt, ami hozzátartozik a normális élethez, akkor a papír másik felére írja le, hogy most hol tart ezen az úton. Amennyiben nem ezen az úton van, akkor kérjen segítséget. Nagyon sok helyen meg lehet ezt tenni az országban, nem kell mindenkinek rehabra vonulni, bentlakásos otthont vállalni. Sokszor mondják nekem, hogy „de én nem vagyok akkora drogos, mint a többi”. Szerintem nincs „kis drogos” vagy „nagy drogos”, ha problémái vannak az illetőnek, amik lelki traumákból erednek, akkor mindenképp segítség egy bentlakásos otthon. Megtalálják a Válaszút Misszió telefonszámát, vagy a dunaújvárosi drogambulancia számát és ott útbaigazítanak mindenkit. Ha egyedül nem megy, akkor ne szégyelljünk segítséget kérni. Legyünk bátrak.

Nagyon köszönöm a válaszaidat.

Beszélgetés Józsa Péterrel (addiktológia tanácsadó – esetkezelő mentor) és Vincze Istvánnal a Magyarországi Droghelyzetről.

Drogmentes Magyarország???

Hiába tűzték ki célul 2020-ra a drogmentes Magyarországot, egyre veszélyesebb szereket tolnak magukba egyre többen és egyre fiatalabban. A dizájner drogok akár csigaölőszerből, patkányméregből is készülhetnek, de sokakat ez egyáltalán nem érdekel, mert mint mondják, ez az egyetlen menekülési lehetőségük a valóság elől. A józsefvárosi polgármester fegyvert ragadna a társadalmi válsággá mélyülő drogjárvánnyal szemben, de a szerhasználóktól a toxikológusokon át a szakemberekig a legtöbben nem hiszik, hogy sikeres lehet ez a harc, ha a kormány nem változtat sürgősen a hozzáállásán.

Kábítószer függő a gyermekem

forrás: 24.hu – https://www.youtube.com/channel/UCw0oJgCjz3NvAICbqWImH-A